Koraszülött ikrekkel egyedül, Londonban

tar_bianka2

Az én történetem 2014 februárjában kezdődik Londonban.  Nekem mindig pontos volt a menstruációm ezért egy nap késés után vettem egy tesztet, ami rögtön mutatta, várandós vagyok. Szándékosan írom így, hiszen én mar régóta szerettem volna babát, így amikor a pozitív tesztet megláttam, boldogság töltött el.

Sajnos az öröm 3 hétig tartott, amikor a 6. héten kórházban kötöttem ki, mert elkezdtem vérezni. A tudat, hogy elveszíthetem a kisbabám, marta a lelkem, amíg várakoztam. Amikor a kórházban az ultrahangos vizsgalat folyt, a doktornő nagyon alaposan méregette a pocakom, aggódtam, miért van ilyen csendben, ezért hát rákérdeztem: Jól van a baba ? Ő mosollyal az arcán közölte, igen, jól vannak. Én a hirtelen sokktól csak annyit tudtam kérdezni: Vannak ???? Igen. Gratulált. Ikreket várok.

Bevallom félelem öntött el, tudván, mi vár rám a terhesség alatt. Haza indultam a kis ultrahangos képpel a kezemben, amin tudtam, a két pici pont ott az én életem értelme. Eltelt két hónap, mikor úgy hozta a sors, hogy egyedül maradtam terhesen, mondván az ikrek miatt “soha” nem áll készen az apaságra. Felkészültem egy igen nehéz terhességre. Minden ultrahang-vizsgálatra egyedül mentem. Ahogy nőtt a pocakom, egyre büszkébb voltam. A 16. héten megtudtam, kisfiaim lesznek. Határtalan boldogság öntött el.

A 25. hétig minden rendben ment, amikor egy este borzasztó derékfájdalommal, és alhasi fájdalommal bekerültem a kórházba. Itt kezdődött minden nehézségem, mert sajnos a kórházból már ki nem engedtek. Mondván, beindult nálam a szülés. Egyedül voltam. Az orvosok felkészítettek a legrosszabbra, ha a picik megszületnek, a túlélési arányokra. Egy embernek sem kívánom, hogy átélje azt, amit én. Idegen országban, egymagam. Kaptam mindenféle tüdőérlelő injekciót, antibiotikumot, ami sajnos csak ideig-óráig segített. Amikor a kórházban három hét fekvés után a 28. héten, reggel 6 órakor elfolyt a magzatvizem, hirtelen felgyorsultak az események. Egy óra múlva már a műtőben voltam, sürgősségi császárral kellett megszületniük a fiaimnak, 8.40 és 8.42 perckor. A nevük Matteo és Mariano lett. Ugyancsak egyedül voltam, ami abban a pillanatban nem fájt, csak az érdekelt, hogy minden rendben legyen a fiaimmal.

A szülést követően nem is láttam őket, hiszen elsiettek velük a koraszülött osztályra. A lábadozó helyiségben a műtét után két órával saját felelősségre felkeltem, és tolószékben kértem, hadd nézhessem meg a fiaim. A látványtól annyira elborzadtam, fájt a szívem és lelkem. 1.20 kg és 1.30 kg volt a súlyuk, nem voltak nagyobbak, mint egy kiló liszt. Mindenhol csövek álltak ki belőlük. Lélegeztető gép és minden egyéb műszer pittyegése járta át a helyiséget. Az inkubátorban fekvő gyerekeim olyan védtelennek voltak. Minden napom azzal telt, hogy néztem őket.

A második napon már a mellkasomra vehettem az egyik fiamat. Megmondom őszintén, rettegtem tőle. A 7. napon jött a borzasztó hír: Matteo kisfiamnak egy kisebb helyen az agyában bevérzés keletkezett. Egy világ omlott össze bennem. Nem értettem pontosan, ez MIT is jelent egy idegen országban, idegen nyelven, hiába értem és beszélem jól az angol nyelvet. Nem értettem, mi folyik. Egy magyar orvos elmagyarázta, hogy a bevérzésnek négyféle szintje létezik. Mindenkinél másképp jelentkeznek a tünetek. El sem tudom mondani, mit éreztem. Sajnos ez csak a kezdete volt a megpróbáltatásnak, amin egyedül végig kellett mennem. A 3. napon a kórházat el kellett hagynom. Napi egy órát utaztam a kórházba friss császáros sebbel, tömegközlekedéssel, frissen fejt tejjel. Nagyon fájt minden porcikám, de nem én voltam az első, a fiaimnak szüksége volt rám.

Londonban mindenki megválaszthatja, hol szeretne szülni, de egy hét után átszállítottak minket a lakóhelyünkhöz közelebb lévő kórházba. A 10. napon azt hittem, itt a vég. Egy látogatásom után, hajnal 1 órakor szólt a telefon, hogy azonnal rohanjak, mert nagyon nagy a baj. 10 perc alatt, mire a kórházba értem, már a fiaim falfehérek voltak. Morfiumot és vérátömlesztést kaptak. Ezzel egy időben már úton volt értük egy rohammentő, mert egy másik, jobban felszerelt kórházba kellett vinni őket azonnal. A betegséget, amit elkaptak, magyarul krónikus bélelhalásnak nevezik. Az orvos úgy fogalmazott, 10 éve nem látott még ikreket ilyen hamar, ennyire megbetegedni. Én a kórházi folyosón a poklok poklát éltem át. Időközben megérkezett a mentő is, de csak egy inkubátor fért bele, el kellett döntenem, melyik fiammal menjek. Mariano kisfiam mellett döntöttem, mert az orvosok azt mondtak, az ő túlélési esélyei nagyon rosszak. A roham mentőben már én is nyugtatót kaptam, mert sajnos elértem azt a szintet, amikor nem tudtam abba hagyni a sírást, ezért nyugtatóra volt szükségem.

Megérkeztünk Anglia legjobb kórházába. A professzor asszony azt mondta nekem, az első 24 óra a kritikus időszak, de azért írjak alá egy szülői beleegyező nyilatkozatot műtéti engedélyre. Pár óra múlva megérkezett Matteo kisfiam is. 4-5 napig a kettő inkubátor között lévő szék volt az ágyam… Nem mertem elmozdulni mellőlük. A stressz hatására elapadt a tejem. A fiúk szervezete jól reagált a gyógyszerekre, ezért nem volt szükség műtétre. Hatalmas nagy kő esett le a szívemről!

Minden nap reggel 7-től este 10-ig bent voltam náluk. Azt sem tudtam, milyen nap van, monoton volt az egész életem. Egy idő után megtanultam a különböző gépek sípolása nem feltétlenül jelent rosszat. Egy alkalommal Matteo kisfiam annyira besárgult, hogy nem tudta még a kék lámpás kezelés sem csillapítani. Szülői vérvételre volt szükség. Én persze rögtön mondtam, hogy azonnal vegyek le az enyémet. Az “apjuk” azt mondta, ő most nem ér rá… Soha egyszer nem jött be a kórházba.

Egy hónap után annyira megerősödtek a fiúk, hogy készek voltak a hazamenetelre. 2014. október közepe volt. Megvolt a reggeli kórházi vizit, és az orvosok úgy döntöttek, mehetünk haza. Rá 20 percre Matteo kisfiam nem lélegzett. Vissza került az inkubátorba, megcsapolták a gerincét. Erősnek kellett lennem, nem hagyhattam el magam. Rá két hétre, oktober 29-én reggel jött a jó hír, hogy mehetünk haza. Féltem elhinni. Akkor értettem és fogtam fel, amikor a kórházi zárójelentés a kezemben volt.

Lezárult egy korszak, de ugye jött egy újabb, izgalmas fejezet, amikor már nincsenek nővérek, légzésfigyelő masinák. Haza érkezésünk után ketten aludtak egy kisagyban elég sokáig. A folyamatos etetések és pelenkacserék között zombi voltam, a véget nem érő orvosi időpontok, amikre vissza kellett hordanom őket…

A fiúk egyre jobban gyarapodtak. Amíg 5 hónaposan Matteo kisfiamat meg nem kellett műteni heresérv miatt. Jegyet kellett vennem Anyának, hogy repüljön ki hozzám, és vigyázzon Mariano kisfiamra, míg én a kórházban vagyok. Három nap után mehettünk haza. Elméletileg begyógyult hasi sebbel. Hazaértünk, és rá pár órára a hasi varrat kiszakadt. Irány vissza a kórházba, ömlött belőle a vér. Sürgősségi műtétre volt szükség megint. 4 nap kórházi lét után megint mehettünk haza.

Gyorsan teltek a fiúkkal a napok. Napról napra ügyesebbek és nagyobbak lettek. Semmilyen fizikai vagy szellemi károsodásuk nincsen. De az én életem örökre megváltozott ezután a 3 hónap kórházi lét után. A rengeteg megpróbáltatás után a fiaim most múltak el 2 hónapja 2 évesek. A pici babákból mára mar 16 kg örökmozgó gyerekek lettek.

Remélem, a történetünk segít és erőt ad másoknak. Sosem szabad feladni! Bármennyire is rosszul állnak a dolgok. Én végigcsináltam egyedül, sosem volt segítségem a gyerekem apjától sem anyagilag, sem máshogy. A gyerekeinkért mindent kibírunk. Köszönöm azoknak, akik elolvassák a történetünket!

Sok puszi mindenkinek!

 

Tar Bianka

 

tar_bianka1

Mariano és Matteo

 

 

Küldd el Te is nekünk a történeted!

Kattints, és nézd meg, hogy ebben a hónapban milyen témában várjuk az írásod!

 

 

 

 

 

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Oszd meg, ha tetszett Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterPin on PinterestShare on LinkedInPrint this pageEmail this to someone
To Top