Nagy Harcosok – BogiMarci Történet

marci-megfogja-anya-ujjat_n_csilla

“Úgy tudtuk sosem lehet gyerekünk, de bízva a csodába nem hagytuk annyiban.

El sem akartuk hinni, amikor 2007. év végén terhes lettem, és év elején kiderült ikergyermekeket hordok a szívem alatt, egy kislányt és egy kisfiút. 2008. május elején, várandósságom 5. hónapjában az egyik éjszaka görcsös hasfájás tört rám. A fájdalom 5 percenként jött, nagyon megijedtem. Kecskeméten a kórházban az orvosok megpróbálták elérni, hogy legalább addig bent tartsuk a babákat, amíg a súlyuk el nem éri az 1kg-ot. Sajnos nem sikerült…

Két nap múlva már olyan rossz állapotban voltam, bármivel is próbálkoztak az orvosok, hogy teljesen legyengültem, még a levegővétel is fájt, így a szülés mellett döntöttek. Soha nem felejtem az orvosok szemében látott kétségbeesést, hogy óriási a baj, hiszen még a tüdejük sem volt kifejlődve a piciknek.

Terhességem 25. hetében császármetszéssel világra jött Bogi 820 g és Marci 850 g súllyal. A szülés sajnos egy rémálom volt. Csak az maradt meg bennem, hogy megkaptam az érzéstelenítő injekciót, aztán a hasamból nagy fájdalommal kicibáltak valamit, és utána nem emlékeztem, sem hangokra, sem emberekre, sem arra, hogy mi lett az én két pici babámmal. A kórházi ágyamban tértem magamhoz, ott volt a férjem és a szüleim, próbáltak megnyugtatni. Addigra már beszéltek a koraszülött osztály főorvosával, aki nagyon nehéz szívvel jósolt. 30 % esélyt adott a gyerekek életben maradására. Ilyen kevés esélyt hallani, főleg ha az ember gyerekeiről van szó, feldolgozhatatlan. A szülés utáni napon megerősödtem annyira fizikailag, hogy végre megnézhessem a gyerekeket. Fájdalmas volt így látni őket, csövek mindenhol, a lélegeztető gép hangja, még a szemük sem volt nyitva… Hatalmas erő dolgozott bennünk. Egyetlen cél lebegett előttünk, harcolni a gyerekeink életéért. Nem azzal foglalkoztunk, hogy miért történt mindez velünk, és kit hibáztathatunk, hiszen változtatni már úgy sem tudtunk a történteken. Nem törődtünk semmivel, csak azt akartuk, hogy amint lehet haza vihessük a gyerekeinket a kórházból és boldogan élhessen együtt a kis családunk. Az anyatejet már a 2. héten elkezdtük bevinni a gyerekeknek a kórházba. Emlékszem az egyik orvos azt mondta nekem, hogy olimpiai bajnok vagyok, hogy ekkora trauma mellett még nem apadt el a tejem. Naponta mentünk a férjemmel a kicsikhez a koraszülött osztályra, sokat beszéltünk a gyerekekhez, és amikor végre megengedték az orvosok, hogy simogathatom őket az inkubátorban, az leírhatatlan érzés volt. Amikor végre kinyílt a szemük, kimondhatatlanul örültünk. Hol rosszabb, hol jobb hírrel fogadtak az orvosok. A szomorkodást nem engedtük meg magunknak, hogy minden egyes nap ilyen állapotban látjuk őket. Inkább mosolyogtunk, meséltünk szép dolgokról, ami rájuk vár, ha majd hazajönnek hozzánk. A kórházban csak Nagy Harcosoknak hívták őket, annyira küzdöttek az életükért.

Kisfiam gyorsabban javult és fejlődött a kislányomnál, hamarabb lekerült a lélegeztető gépről, így először őt vehettem a kezembe. Sosem felejtem azt az érzést, hiszen mindez két hónappal a születésük után történt. Reszkettem, hiszen még mindig olyan pici és törékeny volt. Amikor átkerültünk a koraszülött osztályról a gyermek intenzívre Bogi sajnos még mindig plusz oxigént igényelt. Három hónappal a szülés után már bent lehettem a gyerekekkel napközben a kórházban, segítettem az ellátásukban és velük voltam, hogy segítsem a gyógyulásukat az anyai szeretettel. Mikor Marci már egészen jó állapotban volt egy augusztusi napon Bogi fürdetés közben fulladozni kezdett a kezemben. Egy órát küzdöttek az életéért, azt hittem sose tudom majd abbahagyni a sírást. Még aznap Budapestre szállították koraszülött mentővel az I. számú gyermekklinikára, amint stabilizálni tudták az állapotát. Mielőtt elindult a mentő rápillantottam az orvosunk arcára és hatalmas kétségbeesés lett úrrá rajtam, azt hittem soha többé nem látom a lányomat. Mint később kiderült, súlyos fertőzést kapott. Újra visszakerült a lélegeztető gépre. Kecskeméten azt mondták az orvosok, hogy Budapesten jobban tudnak segíteni a kislányomon, ezért szállították el.

Marcikát 3 nappal később, augusztus végén, 3 és fél hónaposan hazavittük Kecskemétről a kórházból, hiszen elérte a 2 kg feletti súlyt, és jól evett. Életem egyik legboldogabb és egyben legborzalmasabb másfél hónapja következett. Marcika már otthon volt velünk, Bogika viszont Budapesten a kórházban 100 km-rel messzebb, nagyon rossz állapotban. Nyomorult érzés volt, szerettem volna két részre szakadni, hogy mindkettőjükkel lehessek és ne kelljen egyikőjüket sem magára hagyni.

Az utolsó nagy megpróbáltatás 5 nappal a kislányom Budapestre érkezése után ért. Egyik reggel felhívtak a klinikáról, hogy Boginak összeomlott a légzése és keringése az éjszaka, és újra kellett éleszteni, de sikerült megmenteni az életét. Végül Bogi három hetet töltött a klinikán Budapesten, az orvosok hihetetlen csodát tettek, sikerült levenniük a lélegeztető gépről és már csak plusz oxigént igényelt, ezért visszakerült Kecskemétre, egy lépéssel közelebb hozzánk. Napról napra javult az állapota, míg végre öt hónaposan hazavihettük és együtt lehetett a család.

Hogy hol tartunk most? Bogi és Marci már 8 évesek, 2. osztályba járnak, egészségesek, Sokat küzdöttünk és tettünk azért, hogy így legyen, a legrosszabb pillanatokban is bizakodók maradtunk és nagyon akartuk őket. Talán ezt érezték és ezért éltek túl mindent.

Sokszor nagyon elevenek, hatalmas mozgásigényük van, figyelmük könnyen elterelődik, és még fejlesztésre szorulnak bizonyos tanulási nehézségek miatt (pl. olvasás, írás, számolás). De ez legyen a legnagyobb gondunk.

Túlestünk egy iskolaváltáson még rögtön első osztályban. Sajnos nem mindenki találja meg velük a közös hangot, de szerencsére ez a ritkább. Tavaly az új iskolában fantasztikus tanító nénikhez kerültük, akik nagyon szeretik és terelgetik a mi kis Csodabogarainkat. Szerencsések vagyunk, mert ugyan még két orvoshoz (neurológiára és szemészetre) járunk vissza kontrollra a gyerekekkel, nincs nagy baj, amit ne lehetne orvosolni vagy fejleszteni. Fájdalmas a régi sebeket újra meg újra felszakítani, hiszen potyognak a könnyeim, ha bármi eszembe jut a születésük évéből, de a következő pillanatban már kivirulok, hiszen kamatostul kárpótol a belőlük áradó hatalmas szeretet, az ölelő kis karjaik, vidám mosolygós arcuk, és hogy itt vannak nekem/velem…”

N.Csilla

n_csilla3
n_csilla

Oszd meg, ha tetszett Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterPin on PinterestShare on LinkedInPrint this pageEmail this to someone
To Top